- tohmo
- 2009-10-19 16:25:56
Merthogyis azért vagyok
itt, mert olyan ez, mint amikor a vonaton találkozol valakivel.
Csak úgy összeakadsz vele - lehet, hogy a "normális életedben"
észre sem vennéd. De a vonaton, elfogadva a sors kavircolását,
egyszerűen csak tudomásul veszed, hogy itt van ő is és te is. Hát
beszélgetni kezdtek.
Általában egy nálad
sokkal fiatalabb, szabadabb - vagy egy sokkal öregebb, bölcsebb.
Ja, és ha lehet, én székely nénikére szavazok. Azoknak olyan jó a
szaguk.
Beszél erről, beszél
arról, lehet, étellel is kínál. Rád se néz nagyon - nem is lehet
náluk tudni, valóban fontos-e, hogy pont neked mondják el, vagy más
is pont ugyanígy megfelelne. De annyira kedves, hogy ennek végül is
nem lesz jelentősége.
Legalább 150 km kell
hozzá, hogy megtörténjen - ki tudja, miért pont ennyi - az idő
miatt, vagy annak ígéretére van szükség, hogy messze mentek
egymástól, még csak véletlenül sem akadhattok újra
egymásba.
Szóval olyan
észrevétlenül indul el az őszinteség. A vége pedig gyónás. Mert
akkorra már nagyonis a szemedbe néz. Van valami csillogó kajánság
a szemében. Szerencsére nem túl hosszan néz rád,
így sokáig nem veszed észre, mi is történt.
Majd valaki leszáll -
ha először ő, hát persze, hogy leadogatod a motyóit. Ha te,
akkor meg biztos, hogy Isten hozzád-dal köszön.
Ilyeneknek kellene
lennie a nagymamáknak. Vagy legalább az anyáknak.
De mivel se nagymama,
se anya, marad a névtelen felület.
Isten hozott, digitális
anyó!
- tohmo
- 2009-10-19 16:02:38
Újra itt.
Évek óta írok, amióta a
színháznak és a táncnak vége kellett, hogy legyen, azóta írok.
Kezetben azért, mert nem volt más - feküdni az ágyon, nézni az
eget, a nyarat, aztán a nyárba férkőző őszt.
Az ablak a hibás. Ha nem
mellé fektetnek, hanem ajtóhoz vagy falhoz, lehet, hogy nem írnék.
De ott feküdtem, láttam felhőket meg madarakt, meg hallottam
emberzsivaljt, így muszáj volt valamit kitalálni, hogy lefele
lehessen bámulni.
Kezdetben csak menekülés
volt, de aztán - meszkalin se jobban - rákaptam. Ja, mint a drogra
lehet, rászoktam. Sokmindenről, sokmindent. Amíg végül megtörtént,
hogy egy hajnalban arra ébredtem, hogy szavakat keresek, és nem
mindegy, hogy hogyan sorjáznak. Akkor írtam a Nagy Éjszakai Fehér
című valamit, ami talán novella. Azóta is tart az őrület, van, hogy
dobogó szívvel vaklálok az éjszakába, felírni valami
fontosat.
Aztán történt, ami
történt. Iletve történtek. Sokat írtam, hülyeségeket, jókat. Csak
nagyon ritkán adtam ki a kezemből, bár rájöttem, hogy van olyan,
amikor nem az irodalmi töltet számít, mert gyógyítás van ebben.
Ekkor kezdtem el vállalni a papír előtt az árnyékokat; de hiába
játszadoztam a gondolattal, hogy be kéne dobni a nagy közösbe, hát
nem tettem - exhibicionizmus; bénán írsz; ki kíváncs rád? - ezekkel
védekeztem, jól nem csinálva semmit.
Aztán eljutottam a
Gödörhöz, és remélem, ez már az alja. Ekkor már mindegy volt, ki
mit gondol. Megtaláltam a Blogtér felhívását - gyerünk, béjbi, most
még jó is lehet neked. Majd ezek után nem csináltam
semmit.
Írtam otthon, a buszon,
a trolin nem ment; a gyerekem szülőijén, előadásokon. De nem raktam
ide. Persze egyértelmű, miért. Hülye gondolataiam vannak arról,
hogy iszonyú irodalmi kell, hogy legyek; vagy nagyon trendi; vagy
ezoter. És persze közben eltoltam, nem írtam be annyit, amennyit
kellett volna.
Most, hogy azt gondolom,
elcsesztem - kiestem, meg ilyenek - most már persze
kívánom.
Íme, a mai
gyónás-penzumom: ma a gyávasággal ismerkedem.
- tohmo
- 2009-10-02 17:25:28
A Senior Mentor Program keretében
nyugdíjasok segítenek általános iskolásoknak az olvasási problémák
leküzdésében. Akit érdekel, írjon, e-mail címet
továbbítok.
- tohmo
- 2009-09-30 16:57:39
Ezzel a
bejegyzéssel nem egy orvosi leírás elkészítése volt a
célom.
Azt a
szégyent próbálom oldani, ami (például bennem) az 'ótvar'
kifejezésével kapcsolatban van. A magyar nyelvben számtalan
közepesen durva kifejezésben, és számos nagyon durvában szerepel
jelzőként.
Alapvetően bakteriális
(baktérium okozta) másodlagos bőrfertőzés. Baktérium okozza, tehát
van rá hatásos antobiotikumunk; másodlagos, ugyanis egy bőr- vagy
hámsérülés nyomán kerül be, ott gennyes hólyagokat húz, és (kezelés
nélkül) a hólyagok teteje bepörkösödik - de amíg nem kezelik, újabb
és újabb felületeket kebelez be.
A
kezelésénél a legfontosabb, hogy minden egyes hólyagot újra és
újra, napi négy-öt alkalommal az egészséges húsig tisztítsuk ki -
igen, általában gyerekeknél fordul elő, és igen, ezt a gyerekek
nagyon nehezen tűrik, mert fáj, nagyon fáj. Újra és újra leszedni a
bevarasodott részt. Majd fertőtlenítővel kimosni, szintén
fajdalmas, majd antibiotikumos kenőcs, majd bőrápoló a környékére;
a végén amennyire csak tudjuk, hermetikusan kössük be, hogyha mégis
nedvedzik, ne érhessen semmihez.
Azért
írom le - és ennyire részletesen,
mert mi három helyen jártunk, és senki nem mondta el, ez mivel jár.
Senki sem készíti fel a fájdalomra a gyereket, sem az
anyát.
Interneten sem találtam
így anyagot.
Talán nem
véletlenül...
- tohmo
- 2009-09-30 16:46:22
Csak
figyeltem, ahogy csorog a vérem. Furcsa, de amikor az első sebeket
ejtettem, még erősen lüktetett, majdnem spriccelt, de aztán
csillapodott, illetve átalakult, ahogy mélyült és nagyobbodott a
seb.
Onnantól kezdve, hogy elhatároztam, megteszem, már a fájdalomtól
való félelmem is megszűnt: átadta a helyét valami belső
hidegségnek, az elszánás hidegségének. És csak csináltam tovább.
Összekuszálódott bennem minden.
Kinyitottam az ajtót. Beengedtem a barlangba azt, aki a küszöbön
állt, bár csak a sziluettjét láttam az ajtóban, a befelé eső fény
kitakarta őt, így csak annyit érzékeltem, hogy hím. Belépett,
leült, betöltötte a hangjával a teret, a bőre szagával az orromat,
beborított a testével, és én hagytam, magamról megfeledkezve, hogy
én ezt tudom, képes vagyok rá, még lehetséges?
Elbódultam, a tipikus nőstény drog – a hím – elbódított. Halkan,
valahol az agyam mélyén hallottam tompa kis harangzúgást, de nem
tűnt fel, beleveszett a csillagporos tűzijáték hangjaiba.
Értelmemet veszítvén, egyszerűen csak hagytam, hogy tegye, amit
akar. És ő akarta. Az első után azt hittem, megkapta, amit akart,
elment a saját barlangjába. Már éppen kezdtem újra visszatérni az
élethez, tudtam, mennem kéne vadászni, mert a gyomrom morog, amikor
megint visszajött. És megint akarta.
Nem hagyott aludni, nem hagyott vadászni, a figyelmemet teljesen
magához rántotta. És én hagytam. Akkor már tudtam, hogy közeleg a
tél, gyűjtenem kéne, de én nem mozdultam. Ha megérintette a
tarkómat, elvarázsolódtam, és hagytam neki mindent. Aztán megint
elment, és itt hagyta a melegét, a falakban pedig a szagát.
És én tudtam, hogy tehetetlen vagyok ellene. Már nem is akartam,
hogy máshogy legyen. Már tudtam, hogy voltaképpen mindig is ezt
akartam. Semmi más nem történt, csak eljött, aminek el kellett
jönnie.
És akkor már tudtam azt is, mi fog történni.
Azt hiszem, azért lettem nőstény, mert akartam ezt. Hogy valami
jöjjön, elragadjon, és aztán én szenvedhessek a hiányától.
Mert már azt is tudtam, hogy a vége mindig ugyanaz. Elmennek, itt
hagyják a szagukat, és én orromat a szőröm közé dugva, bódultan
alszom el.
Akkor már tudtam, hogy ezek elmennek. Ezek mindig elmennek.
És akkor már azt is tudtam, hogy mindegy, miért mennek el. A lényeg
az, hogy nincsenek itt.
Azt is tudtam, hogy egyetlen dolgot tehetek. Megvártam, míg hideg
lesz, amíg kitelik a Nagy Éjszakai Fehér az égen, és én aláálltam
éjszaka, elmondva neki, elsírva, elüvöltve, hogy nincs itt. Hogy
elment. Hogy kihűlt már a melege, hogy a szaga sincs már a
szőrömben, hogy nem találom sehol, pedig még a gömbölyödő hasamat
vonszolva is őt kutatom az éjszakai bokrokban. Felpanaszoltam neki
a hideget, ami bemarta magát a barlangomba.
Végül leborultam Előtte, kifáradván az üvöltésbe, a hidegbe. Amikor
eltűnt, és helyébe lépett a Nagy Világosság, be akartam menekülni a
barlangomba.
Akkor hallottam először azt a furcsa zajt. A szél felkapott egy
maréknyi, még nem földbe olvadó levelet, és ahogy visszahuppantak,
kihallottam belőle a fenyegetés halkan pendülő hangját.
Megdermedtem, lekushadtam, a szemeim résnyire szűkítettem, a
fülemet megfeszítettem, de nem hallottam semmi mást. A bőröm alatt
még ott rezgett a Vigyázz! hangja, így lekushadva, halkan hörögve
haladtam előre. A fény már utolért, így tudtam, igyekeznem
kell.
És akkor történt.
Egy csattanást hallottam, majd maró fájdalmat éreztem az elülső
mancsomban. Valami kemény elkapott, megfogott. Odakaptam a fejem,
és megéreztem azt a varázslatos, édeskés szagot, amitől morognom
kellett. Láttam a lecsurranó cseppeket. Utánakaptam a nyelvemmel,
de ahogy lenyaltam, a fájdalom ütését éreztem. Megértettem, ez az
én vérem, nem haraphatok utána.
Próbáltam visszahúzni a mancsomat, de a kíntól elgyöngültem.
Lefeküdtem, és éreztem, nem tudom, mit kell tennem. Felnéztem az
égre, de a Sápadt Fényesség nem válaszol úgy, mint a Nagy Éjszakai
Fehér, így elkezdtem húzni magam. Az a csörgő valami azonban nem
engedett, sőt, minden mozdulatnál beljebb vájta magát.
Nem tudom, meddig feküdtem ott tehetetlenül, de amikor messziről
hangokat hallottam, tudtam, mindegy, hogy hogyan, mennem kell.
És akkor martam először a sebbe.
Csak figyeltem, ahogy csorog a vérem. Furcsa, de az első pár
vágásnál még erősen lüktetett a sebből, majdnem spriccelt, de aztán
csillapodott, illetve átalakult, ahogy mélyült és nagyobbodott a
seb. Valami furcsát éreztem a szememben, ami elhomályosított,
lecsorgott a szőrömre,de én csak rágtam tovább. Egyszerre éreztem a
vér émelyítő varázsát és a fájdalom hullámait. Amikor a kemény
fehérhez értem, nem tudtam, mit csináljak vele, így körberágtam.
Mielőtt beburkolt volna a fájdalom, már ki tudtam csúszni a
zörgőből, és már rohannom is kellett, mert a hangok, amikről
tudtam, hogy veszélyesek, már nagyon közel voltak. Akkor már csak
tompán lüktetett a mancsom, botladozva haladtam.
Majdnem elértem a bokrot, ami alatt egy kicsit liheghettem volna,
amikor egy apró dörejt hallottam. Meg sem ijedtem, annyira
távolinak tűnt, de akkor belémvágódott valami, és
összecsuklottam.
Próbáltam kúszni, de nem haladtam. Éreztem, közeledik Valami, csak
a csusszanó hangját hallottam, és az idegen szagot éreztem.
Fölébem hajolt egy csupasz, szőrtelen arc, és ezt kiáltotta:
- Ni, ez hasas! Mi legyen vele?
Nem hallottam a választ, lassan-lassan belecsúsztam a
feketeségbe.
Éjszakákon keresztül nem aludtam. Kusza érzések kerítettek
hatalmukba, tehetetlennek éreztem magam, éjjel furcsa hangokat
hallottam ki a torkomból, nem tudtam, mi történik velem.. Amikor
már annyira fáradt voltam, hogy semmi másra nem tudtam gondolni,
csak az alvásra, befeküdtem a farkasbőr alá, amit apámtól kaptam,
és hagytam, hogy elborítsanak azok az érzéshullámok. Elaludtam.
Álmomban egy dombtetőn álltam, és vonyítottam a Holdra. Magány,
kétségbeesés, menekülés lüktetett a torkomban.
Reggel megértettem. Nemcsak Őt, hanem magam is. A régóta félt
zsigeri érzelmek, amik olykor-olykor megrémítettek, most inkább
mély megértésbe váltottak. És elhatároztam, megteszem, amit Ake
kér.
Megvártam a következő holdtöltét, és kimentem egy dombra, vittem
magammal a farkasbőrt. Apám ajándékától amúgyis borzadtam egy
kicsit, az oldalán lévő lövésnyom, az eltávolíthatatlan vércsomó
taszítottak.
Felmásztam a dombra, gyűjtöttem száraz ágakat, és amikor fölkelt a
Hold, meggyújtottam a tüzet. Rádobtam a szőrt, hadd égjen el.
Rádobtam mást is, mindent magamból, amitől titkon már meg akartam
válni, a magányt, a hideget. Megvártam, amíg elég minden,
szétkotortam a parazsat, és amikor kihunyt, szétszórtam a hamut.
Elbúcsúztam a Holdtól.
Aznap éjjel igazán, mélyen, olyan
gyerekkori-szájsarkán-nyálkicsurranósan aludtam.
Végre.
- tohmo
- 2009-09-30 15:57:52
Régóta sejtettem, hogy
baj van. Valamit alapvetően nem jól teszek, nem tudok, nem jól
működök. Könnyen foghatnék mindent anyámra, ez ennyi idősen kissé
már visszás.
Csak az, hogyha leírom
ezt az egészet, hát ezt nem fogja elhinni senki. Ezért gondoltam
úgy, végülis pont azért megírható, mert hihetetlen.
A születésnapokkal
kezdődött. Feltűnt, hogy szeptember környékén mindig történik
valami. De nem torta, szerelem, meg csillagjóslás, hanem valami
krízis-szerű eseménysor.
De ezek mindig olyan
krízisecskék voltak, és nagyjából-hellyel közzel
elmúltak.
Mígnem négy évvel
ezelőtt a fiam, aki akkor volt hat éves, a nyáron nagymaminál
nyaralt, és a kezébe állított egy faágat.
Minek következtében
sebes lett, ez így dukál, ez rendben is van eddig.
Azonban az a seb nem
akart múlni, dagadt, gennyezett - majd egy elegáns mozdulattal a
másik kézen is megjelent valami fura.
Orvos - átkötözés,
anyuka nyugodjon meg, csak valami felületi bőrfertőzés.
Anya-fiú haza, egy nap
megnyugvás.
Majd még egy seb, és
estére még egy.
Másnap
gyermek-bőrklinika - anyuka nyugodjon meg... Igaz, hogy ekkorra
anyukát már csak Valeriánával lehetett volna megnyugtatni, de hát
mégsem lehet az orvosokkal balhézni - csak kötözni és kötözni,
újabb és újabb szerekkel fertőtleníteni, a paletta összes színét a
gyerekre kenni, és rágódni.
Majd net - ez bizony...
És itt jött az első, számomra sokáig kimondhatatlannak tűnő tipp:
impetigo.
Nevezetesen
ótvar.
Olyan mániákusan
kerültem a szót, hogy a latin megfelelője hamarabb ugrik be, mint
ez.
Impetigo.
Két nap múlva
beverekedtem magam a Heim Pálba, és azt mondtam, letekerem az
összes gézt az imoetigo gyanús gyerekemről, ha nem nézik meg. A
gyanú persze csak az én fejemben létezett. A varázsszó megtette
hatását, azonnal benyomtak minket, mindenki kesztyűt és maszkot
húzott, és igen, ekkor már nagyon rosszul éreztük magunkat
mindketten.
Semmi más nem történt,
minthogy gyanúm beigazolódott.
Azt hiszem, ma, amikor
bármikor, bárhonnan bármit össze lehet szedni, nem árt, ha egy anya
tud mindent. Az Egészség/Életmód kategóriába beviszem ezt a nemes
betegséget, aki szereti a Vészhelyzetet, irány az
Impetigo.
Elhatároztam: ahogyan
csak tőlem telik, őszinte leszek (amennyire merek), hisz az egész
semmit sem ér anélkül. Különben csak egy másodlagos
szocio-horror.
A sebekből ki kellett
szedni-tépni, ami nem odavaló, egészen az egészséges részekig. Ez
fájdalommal jár. Mivel addigra már az én jobb gyűrűsujjamon is
elindult egy hasonló kis kezdemény, a jobb kezemet kezelték, a
ballal a fiamat szorítottam a karom alá, hogy ne üssön-vágjon. Majd
a bokája következett (igen, ott is), aztán haza. Sehova,
senkivel.
Otthon aztán új
döbbenet: anyám is. Neki hátsó traktus, tomportájt.
Mindenkinek elmúlt
napokon belül - kivéve nekem. Nem és nem és nem és nem múlt, sőt, a
másik ujjam, a kézfejem, a kezem, és már rávetette magát a
kézfejemre, amikor kórházba utaltak, a legjobb
bőrklinikára.
Itt következett a móka
java.
Hetekig fekvés. Semmi
más menekülés nincs, csak egy laptop - persze, hogy írni
kezdtem.
Az eslő írásaim egyike
sikeredett Nagy Éjszakai Fehér címen. Ott, a bőrklinikán, szennyben
és undorban.
- tohmo
- 2009-09-30 14:34:22
Merthogy ebben a
hónapban volt a születésnapom. Gondoltam, valami jó csak
történik.
Ma van a hónap vége. Nem
történt jó.
Hónapok óta várom, hogy
meglegyen az a bizonyos fordulat - a történetekben ilyenkor már rég
a boldog befejezést részletezik - ennyi negatívumot nem bír el a
mai ember pszichéje.
De tovább nem várhatok,
mert ma el kell kezdenem az írást. Vagyis inkább vallomást. Mi más
lenne ez, ha nem vallomás. Van, aki magamutogatásból, van, aki egy
célért küzdve, van, aki meghasonulva, a titkait szavakba kilökve -
ki mért teszi.
Én vallok. Olyanokat,
amitől szűkölve rettegek hónapok óta, mi lenne, ha megtudnák. És
ami szépen lassan szétmar, ha nem beszélhetek róla.
Biztos vagyok benne,
hogy más is van így. És titkolják, mint én. Talán még most is
tovább halogatnám a megszólalást, ha nem lenne ez a
határidő.
Mert bevallom,
megpróbálom. Hátha ez lesz az a bizonyos fordulat.
Ezek szerint még mindig
hiszek valamiben.
