Visszatekintő

• tohmo
• 2009-09-30 15:57:52

Régóta sejtettem, hogy baj van. Valamit alapvetően nem jól teszek, nem tudok, nem jól működök. Könnyen foghatnék mindent anyámra, ez ennyi idősen kissé már visszás.

Csak az, hogyha leírom ezt az egészet, hát ezt nem fogja elhinni senki. Ezért gondoltam úgy, végülis pont azért megírható, mert hihetetlen.

A születésnapokkal kezdődött. Feltűnt, hogy szeptember környékén mindig történik valami. De nem torta, szerelem, meg csillagjóslás, hanem valami krízis-szerű eseménysor.

De ezek mindig olyan krízisecskék voltak, és nagyjából-hellyel közzel elmúltak.

Mígnem négy évvel ezelőtt a fiam, aki akkor volt hat éves, a nyáron nagymaminál nyaralt, és a kezébe állított egy faágat.

Minek következtében sebes lett, ez így dukál, ez rendben is van eddig.

Azonban az a seb nem akart múlni, dagadt, gennyezett - majd egy elegáns mozdulattal a másik kézen is megjelent valami fura.

Orvos - átkötözés, anyuka nyugodjon meg, csak valami felületi bőrfertőzés.

Anya-fiú haza, egy nap megnyugvás.

Majd még egy seb, és estére még egy.

Másnap gyermek-bőrklinika - anyuka nyugodjon meg... Igaz, hogy ekkorra anyukát már csak Valeriánával lehetett volna megnyugtatni, de hát mégsem lehet az orvosokkal balhézni - csak kötözni és kötözni, újabb és újabb szerekkel fertőtleníteni, a paletta összes színét a gyerekre kenni, és rágódni.

Majd net - ez bizony... És itt jött az első, számomra sokáig kimondhatatlannak tűnő tipp: impetigo.

Nevezetesen ótvar.

Olyan mániákusan kerültem a szót, hogy a latin megfelelője hamarabb ugrik be, mint ez.

Impetigo.

Két nap múlva beverekedtem magam a Heim Pálba, és azt mondtam, letekerem az összes gézt az imoetigo gyanús gyerekemről, ha nem nézik meg. A gyanú persze csak az én fejemben létezett. A varázsszó megtette hatását, azonnal benyomtak minket, mindenki kesztyűt és maszkot húzott, és igen, ekkor már nagyon rosszul éreztük magunkat mindketten.

Semmi más nem történt, minthogy gyanúm beigazolódott.

Azt hiszem, ma, amikor bármikor, bárhonnan bármit össze lehet szedni, nem árt, ha egy anya tud mindent. Az Egészség/Életmód kategóriába beviszem ezt a nemes betegséget, aki szereti a Vészhelyzetet, irány az Impetigo.

Elhatároztam: ahogyan csak tőlem telik, őszinte leszek (amennyire merek), hisz az egész semmit sem ér anélkül. Különben csak egy másodlagos szocio-horror.

A sebekből ki kellett szedni-tépni, ami nem odavaló, egészen az egészséges részekig. Ez fájdalommal jár. Mivel addigra már az én jobb gyűrűsujjamon is elindult egy hasonló kis kezdemény, a jobb kezemet kezelték, a ballal a fiamat szorítottam a karom alá, hogy ne üssön-vágjon. Majd a bokája következett (igen, ott is), aztán haza. Sehova, senkivel.

Otthon aztán új döbbenet: anyám is. Neki hátsó traktus, tomportájt.

Mindenkinek elmúlt napokon belül - kivéve nekem. Nem és nem és nem és nem múlt, sőt, a másik ujjam, a kézfejem, a kezem, és már rávetette magát a kézfejemre, amikor kórházba utaltak, a legjobb bőrklinikára.

Itt következett a móka java.

Hetekig fekvés. Semmi más menekülés nincs, csak egy laptop - persze, hogy írni kezdtem.

Az eslő írásaim egyike sikeredett Nagy Éjszakai Fehér címen. Ott, a bőrklinikán, szennyben és undorban.